Az utolsó szó jogán

Faludy György


E kötet versei először a budapesti liberális napilap, a Magyar Hírlap hasábjain jelentek meg 1934 és 1937 között. Kivételt képzett néhány vers, melyek közléséért a Magyar Hírlapot elkobozták vagy betíltották volna; ezek a kolozsvári Korunkban és a moszkvai Új Hangban láttak napvilágot. A balladák közönségsikerén felbuzdultam és egy, ízléséről ismert pesti kiadó előtt megpendítettem: mit szólna, ha a Villon-verseket kiadásra felajánlanám neki? Az illető ugyan ki az ördög olvas ma költeményeket, Gyurka? felkiáltással hárította el tolakodásomat.

Saját költségünkön verseket kihozni: ezt Paul Verlaine-től József Attiláig semelyik költő nem tekintette megalázónak. Pénzt kértem külcsön és megállapodtam az Officina Nyomdával, hogy 1937 könyvnapjára ezer példányban kinyomják a Villon-balladákat. Időközben két gond is gyötört. Az egyik, hogy 200 példányt sem sikerül eladnom és a kölcsönt nem tudom visszafizetni. És a másik: hogy az ügyészség elkobozza a könyvet. A fenti utószóban ugyan megírtam, hogy a Villon-versek átköltésénél semmilyen szabadságtól nem riadtam vissza, de a legfontosabbat elhagytam. Azt, hogy Villont azért választottam átköltésem tárgyául, mert a Villon álnév alatt sok mindent kimondhattam, amit, ha a magam neve alatt írom, nem tűrnek el.

Elkobzásra nem került sor. A félezrede halott francia költőt az ügyészség több elnézéssel kezelte, mint az eleven magyart. Ugyanakkor az igazságügyi minisztériumban a kitűnő dr. Csák Béla osztálytanácsos mellett kettőnknek - mármint Villonak és nekem - sok jóakarója, sőt rajongója akadt, akik nyílván kiálltak mellettem. Igy aztán 1937 könyvnapján a Vörösmarty téren és az Operával szemben két színésznő - Muráti Lili és Fedák Sári - árulták a Villont, míg a Körúton, a Népszava könyvsátrában én dedikáltam. Harmadnap estére egyetlen példány sem maradt. A következő kiadásokat az Officina Kiadó adta közre jelentős példányszámban. 1944 elején - amikor már rég nem tartózkodtam Magyarországon - jelent meg a 11. kiadás. Ezt a kiadást égették el a nyilasok könyvmáglyán az év vége felé, több könyvemmel együtt.

A Villon-balladák megjelenését a demokrata és baloldali sajtó, úgy hiszem, a megérdemeltnél nagyobb dícsérettel fogadta. A dícséret, ha ugyan helyesen látom, nem annyira a kis kötet költői érdemeinek szólt, mint annak, hogy a szabadság hangja és a fasizmus elleni támadás félreérthetetlenül kihangzott a versekből. A szélsőjobboldali sajtó fuldoklott a méregtől. Már-már azt képzeltem: valamelyik tollforgatójuk előszedi a francia Villont és rámhúzza a vizes lepedőt. Például azzal, hogy a kötet két legprominensebb verse közül az egyik, A haláltánc-ballada, hiányzik az eredetiből ( minthogy én írtam ), míg a másik vers, A testamentum 384 sorából csak kettő Villoné: és őseim jeltelen sírhalmára sohsem ragyogtak gőgös koronák ( a maradék 382 pedig tőlem van ). Még szerencse, hogy szélsőjobbról senki sem tudott franciául, nemhogy a 15. századi nyelvhez konyított volna.

Természetesen örültem a könyv sikerének: de volt ennek árnyoldala is. Több költőtársam, akiknek addig barátságával dicsekedhettem, a siker láttán nem érintkeztek többé velem; akadt egy, aki köszönésemet sem fogadta. Saját verseim láttán sok olvasóm mondta: szép, szép, de nagyon sokat tanult Villontól; holott nem az én költeményeim Villonosak, hanem az én Villonom Faludys. Ehhez járult, hogy első verskötetem, A Pompeji strázsán, 1938 könyvnapján jelent meg, egy évvel Villon után. Sikere volt, szinte azonnal elfogyott, de Villont nem tudta beérni.

Márcsak azért sem, mert a következőkben - 1938 végétől emigrációban éltem Párizsban, Észak Afrikában, majd az Egyesült Államokban - minden könyv újabb kiadásához cenzori engedélyre volt szükség. Kiadóm Lándy Dezső, hat hónaponként látogatta a cenzori hivatalt és A Pompeji strázsán meg a Villon újabb kiadását kérelmezte. Az előbbit a főcenzor mindig megtagadta, ami érthető, mert a könyvben háborút, Budapest rommálövését jósoltam. A Villon kiadásába, a maga provinciális morgásával beleegyezett: Nagy gazember volt az a francia. Ha élne, a Gestapo rég lefogta volna. De nem él. Adja ki, egye fene. Igy saját verskötetem újabb kiadása meg nem jelenhetett, de Villon balladái tízezerszám fogytak. Reinitz Béla, az Ady-versek megzenésítője, több Villon-balladához zenét szerzett. Esténként az ország legjobb dizőzei adták elő és a Szalmás kórus és más munkásdalárdák állandóan műsorukon tartották Villonomat a háború alatt. A francia, kit én csináltam, győzött felettem.

Kinn az emigrációban sem volt jobb a helyzet. Igaz, a szellemi élet - Fejtő Jenő, Fényes László, Jászi Oszkár, Károlyi Mihály, Kéri Pál, Szilárd Leo, Vámbéry Rusztem - az én verseimet ismerte és szerette, nem Villont. De az újabb emigránsok többsége nevem hallatára mosolygott: Itt a Villon. 1941 elején a marokkói sivatagban utaztam Bir Mohrein felé. Egy reggel az oázisban, ahol megaludtunk, iszonyatos magyar káromkodásra ébredtem. Idegenlégióból szökött honfitársam volt a káromkodó, aki tevehajcsárként működött a különös környezetben. Nevem hallatára nyomban elszavalta Az akasztófavirágok balladáját, nemcsak a vers 96 sorát, hanem azt is, amit ő maga költött hozzá. Ott álltam a sivatag hajnali hidegében és borzongtam, de jutalmul a hajcsár a leglágyabban ringó tevét adta alám.

A Villon-vitát - mert így hívták - a második világháborúval párhuzamosan vívták a Magyar sajtóban. Emigráns voltam; nem sokat tudok róla. Azt hiszem, Eckhardt Sándor franciaszakos egyetemi tanár indította el a Magyar Szemlében közreadott támadásával. Sajnálatosan, a cikket csak emlékezetből tudom idézni, közel félszázad távlatából bizonnyal pontatlanul. A feltűnöen dúrvahangú írásban Eckhardt trágársággal vádolt, kommunista suhancnak nevezett és förmedvénye végén felszólította a rendőrséget: tíltsa be a zeneakadémiai Villon-esteket, ahol a közönség elragadtatott tapsai közepette a színészek ezeket az ocsmányságokat adják elő.

A Villon-estek a Zeneakadémián végigkísérték a második világháborút; csak a német megszállás vetett véget nekik. Tüntetések voltak a magyar függetlenség és demokrácia mellett, a háború és a németek ellen. A verseket az ország legjobb színészei mondták, a többi közt Gobbi Hilda, Greguss Zoltán, Ladomerszky Margit, Major Tamás, Somlay Artúr, Timár József, Törzs Jenő. Ugyanakkor sokan vitába szálltak Eckhardt Sándorral és Wesselényi Miklós a Magyar Nemzetben, Gosztonyi Lajos, Mónus Illés és Szakasits Árpád a Népszavában, valamint Kéthly Anna, Kovács Imre, Supka Géza, Zsolt Béla és mások.

A Villon-versek védelmezői számtalan érdekes érvet hoztak fel. Egyebek közt a francia professzort arra figyelmeztették, hogy III. Napoleon idején a Bováryné és A romlás virágai szerzőit erkölcstelenség hasonló védjával illették és ítélték el a császári álszent és hőbörgő ügyészei. Mások arra figyelmeztették, hogy Fitzgerald világhíres Omár Khájjám átköltését, vagy Goethe West Östlicher Divanját - ahol egyetlen versnek sincs eredetije - soha értelmes ember még meg nem témadta; mi tehát az oka e nagy Faludy-ellenes ricsajnak a magyar ugaron? Azért támadják, mert emigráns, vagy azért, mert nincs módja védekezni? Végül Szabó István érdekes megállapítása: a versek sorát nem irodalmi viták döntik el, sem az, hogy ezeket a költeményeket Villon írta-e, vagy Faludy, vagy mindketten, vagy egyik sem, hanem az, hogy szép versnek tartjuk ma és tartják majd őket húsz, negyven, vagy akár száz esztendő múlva.

Mikor 1946 tavaszán hazaértem Amerikából, a Villon-versek új, 13.kiadása várt rám az Officinánál. A 14.kiadás egy évvel kásőbb jelent meg ugyanott nagy példánzszámban, mintha csak a kiadó megsejtette volna, hogy ez lesz az utolsó eresztés. Pár hónappal később a kiadó megszünt. Ami ezután történt, azt nehéz megérteni, de könnyű kitalálni. A 14. kiadást is felvásárolták és miután eltünt a könyvkereskedésekből, kezdett eltünni könyvtárak polcairól. Tudtom szerint Villon sosem került a tíltott, vagy zúzdába küldendő könyvek jegyzékeinek valamelyikére. Mégis nyoma veszett.

1950-ben koholt vádak alapján letartóztattak. Támadások, mint 1938-as emigrációm után, ekkor indultak meg könyveim és személyem ellen; azzal a különbséggel, hogy ekkor senkinek sem volt módjában kiállni mellettem. Igy a Horthy-időkben kommunista ízűnek bélyegzett és lázítással vádolt versek ( két évet kaptam in contumnaciam ) polgári csökevénnyé változtak át. Sillabuszokban, irodalomtörténetekben a kötet erkölcstelenségét kárhoztatták. Egyes denunciáns krisztusok, mint pl. Keszi Imre, anarchizmussal vádoltak, egy másik kozmopolitizmusom miatt ültetett a vádlottak padjára, Rotterdami Erasmus, Goethe meg Voltaire mellé. A sírbeszédet Villon fölött Szegi Pál néhai barátom mondta el. Szerinte Villon-kötetem szenvedélyes vitát kavart, amelyben szakemberek, a jó ízlés és az irodalmi tisztesség nevében joggal tiltakoztak a Villonon elkövetett merénylet ellen. ( Lásd: Francois Villon versei, 9. kiadás, Európa Könyvkiadó,1938, 179. oldal )

Amikor 1956 decemberében ismét emigráltam, nem kis csodálkozással vettem tudomásul, hogy időközben, 1948 és 1956 közt, öt Villon-kiadás látott napvilágot. Az egyik New Yorkban, a másik Dél-Amerikában, a harmadik ismeretlen helyen; az ilyen könyvek rendszerint impresszum nélkül jelennek meg. A negyedik és az ötödik Pea könyvek cégér alatt, New York-Genéve helymegjelöléssel; a két városnév alatt Bécset kell érteni. Végül, felügyeletem alatt, a Big Ben könyvkiadónál Londonban, 1958-ban jelent meg a 20. kiadás és azt hittem, ezzel Villon ügye elintéződött. Tévedtem.

Mikor a Columbiai egyetemen tanítottam, azt hiszem még 1968-ban betévedtem a Nwe York-i magyar könyvkereskedésbe; ez még nem Püski Sándor kincsesboltja volt. Az egyik polcon megpillantottam vagy húsz darab, mocskos-szürkébe kötött, rendkíkül csúnya Faludy-Villont. Ezeket ki adta ki? - kérdeztem a tulajdonostól. Nem tudja - felelte. Minden 4-6 hétben beállít hozzá egy fiatalember, 30-40 Villon-kötettel a hóna alatt és eladja neki készpénzért. Jó, mondtam, adjon el nekem egyet. Igy jutottam a 22. kiadáshoz. A következő orvkiadásról stokholmi magyar barátomtól értesültem. Azt mondta: nagyon csinos, kék könyv. A kiadó címét, nevét nem sikerült megtudnom: titkolta előttem. Üzentem neki; honorárium fejében küldjön tíz példányt, ha ezt nem tartja szerénytelen kérésnek. Annak tartotta, mert egyet küldött ( 23. kiadás ). Dühöngjek? Kérdezem magamtól. De ugyan miért dühöngenék? Hány költő érte meg, hogy verseit rablókiadás formájában terjesztik?

1968-ban Hamza András református pap barátom gondozásában és az ő példamutató ízlésének megfelelően látott napvilágot, Szalay Sándor rajzaival, a Villon 24. kiadása. Egy másik, autorizált kiadás ( a 25. ) a Hadas kiadónál jelent meg Tel Avivban, 1977-ben; majd pedig Hamza István nyomdájában édesapja kiadásának újranyomtatása ( 26. kiadás, New Brunswick, N.J., 1978. ) Ezt követte a Villon legújabb kiadása Összegyűjtött verseimben, a 31-től 80. oldalakon. ( 27. kiadás, Püski, New York, 1980. )

Örültem az orvkiadásoknak, örültem az autorizáltaknak, de legjobban azoknak, melyek Magyarországon jelentek meg sub rosa. Az első kutyanyelveken érkezett, naptár-módjára összefűzve, 1958 vagy 1959-ből ( 28. kiadás ). A következőt - látogató nyomdász hozta ajándékba: kb. 5x7 centiméteres, miniatür könyvet, kék bőrbe kötve, színes fametszetekkel; soha szebbet! ( 29. kiadás, 1968 tájáról.) A harmadik sokszorosított kiadás ( a 30. ) 1969-70-ből. A negyedik kuriózum: az áll rajta, hogy a Borsod megyei TEMSZ kiadása 1971-ből és minden meg van benne, ami a teljes Villon kötetben található, egyesegyedül a nevem hiányzik róla ( 31.kiadás.)

Végül az ötödik és hatodik, a budapesti számizdat kiadás 1983 és 1985-ből. ( 32. kiadások )

Ez tehát a Villon-balladák 33. kiadása és ezzel Villon oda érkezik meg végleg, ahová szántam, a magyar nyílvánosság elé. Ez számomra édes is meg keserű. Keserű azért, mert ötvenegy éve harcolok Villonnal, amiért mindig előbb érkezik meg, mint azok a verseim, melyeket jobban a sajátoméinak érzek és többre tartok. Félszázadon át úgy voltam Villonnal, mint a színésznő, aki azt mondja partnerének; te mindig elém állsz, Retteghi!. Ám most végre megvan a remény, hogy a Villon-balladákat a magam versei követik; amiért egyik szemem sír, de a másik mosolyog.

Toronto, 1988


Vissza a  honlapra