Rövid biográfia

Faludy György


A tizenötödik század elején Franciaország a pusztulás szélén állt. A százéves háború úgyszólván kiírtotta a parasztságot, a főurak váraikba zárkóztak és az ország pénze Angliába, Rómába és Németalföldre menekült. Párizsban 24.000 ház állt lakatlanul és az 1438-as dögvész egyedül a fővárosban 50.000 áldozatot követelt.

Az ország délkeleti felében Shaw Szent Johannájának Charley-ja, VII. Károly - ez a tehetetlen, álomkóros és valahogy mégis rokonszenves uralkodó, akinek 1425 táján alig néhány faluja maradt Franciaországból. Párizs az angoloké volt és az angolok pártján állt a papság és a nemesség nagy része, sőt az akkori idők legnagyobb hatalma: a párizsi egyetem. Csodával határos, hogy ez a lusta és álmos uralkodó alig húsz év alatt kiverte az idegeneket és egységes, erős Franciaországot hagyott fiára. A hadjárat története, melyben Armagnac, Dunois, Kékszakáll és mindenek előtt Jeanne d'Arc játszotta a főszerepet, meglehetősen közismert. Jeanne d'Arc az angol gyarmatosító törekvések ellen életre hívta a francia nacionalizmust és felszabadította Reinset, ahol VII. Károlyt királlyá koronázták. Rövidesen - Calais kivételével - egész Franciaország meghódolt. A nemesség és a klérus hirtelen a király mellé állt, ki 1438-ban nagy ünnepségek közepette bevonult Párizsba. A Notre Dame lépcsőjéről egy bíró köszöntötte: Nicolas Midi Rouenben néhány év előtt még az angolok zsoldjában állt. Ő volt az, aki máglyahalálra ítélte Jeanne d'Arcot, akinek a király trónját és országát köszönhette.

Villon ugyanabban az időben született, amikor Jeanne d'Arcot megégették Rouen piacán: 1431-ben. Életéről és haláláról csak nagyon keveset tudunk. Önmagát szegény Villon-nak nevezte, valódi nevén valószínűleg Montcorbiernek, versei stokholmi kézirata szerint Corbeuilnek, mások szerint des Logesnek hívták. Szegény családból származott, atyját korán elvesztette és még nem volt nyolc éves, mikor Guillome de Villon ( Villon ó-franciául annyit jelent, hogy gazember ), a St. Benoit templom káplánja fiának fogadta. Az öreg Villon káplán, nevét és az akkori papokról elterjedt hiedelmet meghazudtolva, derék és köztiszteletben álló személyiség volt, kit Villon nála szokatlan szeretettel mon plus que pére-nek szólított. Tizenkét éves koráig őmaga tanította a költőt; aztán beíratta a Sorbonne-ra.

Véletlenül ismerjük az utca nevét, ahol Villon lakott. A káplán háza nem esett messze az Ártatlanok Temetőjétől, mely az akkori Párizs Champs Elysée-je és Bois de Boulogne-ja volt. Itt a polgárháború és dögvész közepette megsokasodott halottakat egymás fölé temették és egy-egy hullára lassanként már csak annyi föld jutott, hogy a nép az elföldelést besózásnak hívta. Mikor a sírkert dombmagasra emelkedett a szomszédos Rue de la Ferroniére fölé, a kiásott holtakat száradni akasztották a temetőfalra. És mégis ez a temető volt az akkori Párizs központja, ahol vasárnap polgárok, szerelmespárok és prostituáltak sétáltak. Legalábbis nyáron, télen a lakosság nagyrésze otthon ült, mert nem volt pénze ruhára, míg este rablók, bérgyilkosok és részeg diákok garázdálkodtak az utcán.

A város felett négy építmény uralkodott, melyeket látni lehetett mindenünnen: a la Temple börtön román főtornya, a Bastille tömör és borzalmas körvonalai, a Notre Dame és a mai Gare de l'Est helyén a tizenhat karú, negyvenméteres szálfákból összeácsolt montfauconi bitó, melyen tucatjával lógtak az akasztottak. Alattuk, aprón és meghunyászkodva terült el a középkor végének beteg, agyonsarcolt, félig rombadőlt és nyomorult Párizsa, mely kis szökőkútjaival, gót palotáival alvilági udvaraival, szűk sikátoraival és feneketlen mélységből égnek törő csúcsíveivel sehol sem maradt olyan eleven valóság, mint éppen Villon költészetében.

Mikor Villon beíratkozott a Sorbonne-ra, az egyetem még hatalma tetőfokán állt. Párizsban akkoriban tizennyolcezer diák tanult; az előadásokat négy nyelven tartották és az egyetem valóságos állam volt az államban. A Sorbonne féllábbal már az újkorban állt. Az arab orvostudomány és a bölcsészet mellett hírük kelt az olasz humanistáknak: Petrarcának, Poggio Bracciolininek és Lorenzo di Vallának is. Itt élt Nicolas de Autricuria, ki azt állította, hogy Averrhoest és Aristotelest ki kell dobni az ablakon, mert a természetben nincs egyéb, mint az atomok mozgása. Itt élt Jehan de Brescain, ki harcot hírdetett a teológia ellen és Arnoldo de Brescia nevének hallatára még mindig a forradalom emléke kísértett...

Villon, bár kora fiatalságától kocsmákban és bordélyokban töltötte az életét, sokat tanult. Műveiből értesülünk róla, hogy betéve tudta a Bibliát, Vergiliust, a klasszikusokat. Francia nyelven ő említi először a hellén és latin történelem nevezetesebb alakjait; minden bizonnyal ismerte Dantét, a humanistákat és Petrarcát, az egyházatyákat, Aristotelest, Szent Tamást, a római történetírókat, értett az orvostanhoz, a teológiához, a művészethez és az asztrológiához is. 1449-ben bakkalaureátus lett, majd 1452-ben elnyerte a licencia docendi-t, ami azt jelentette, hogy tanári minőségben előadásokat tarthatott az egyetemen. De erre már nem került sor.

Egy diákcsíny kirobbantotta az ellentétet az államhatalom és az egyetem között. A Sorbonne bezárta kapuit és Villon, ki valószínüleg már régebben elköltözött nevelőapjától, rablással és hamisjátékkal kereste kenyerét. Állítólag diáktársai vitték erre az útra; a párizsi egyetem könyveiben Villon neve mellett számos előkelő származású hallgató neve szerepel, akiket 1450 kürül mint útonállókat kötöttek fel Franciaország különböző városaiban. Villon szerette a bort és a prostituáltakat: Boudelaire előtt alig volt költő, aki ennyit írt róluk. A káplán komor háza és a Sorbonne fegyelme után jól érezte magát az új környezetben. Később már nem tudott szabadulni innen. Vagy talán nem is akart.

A kocsmákban hallotta először azt a két költőt, akikhez valami távoli rokonság fűzte: a bordalköltő Walterus Mapust és a csavargó Rutebeuf verseit, ki Szent Lajos korában élt. De a trubadurok már régen hallgattak és néhány közepes tehetségen kívül ( mint Károly orleansi herceg, Jehan Calais, Martial d'Auvergne ) Franciaországnak nem volt költője, ki említést érdemelne. Villon balladái csakhamar szájról szájra jártak Párizsban és bár szerzőjüknel rossz híre volt, az előkelő társaság is érdeklődni kezdett iránta. Tudjuk, hogy a költő gyakran volt hivatalos Robert d'Estoutville rendőrfőnöknél...

Ekkor történt, hogy 1455 júniusában, egy esti verekedés alkalmával, hasbaszúrt egy klerikust, Philippe Charmoiset, ki egy asszony-személlyel ült egy padon a rue Saint Jacquesban. A papot kórházba szállították és kihallgatták, de Charmoise nem volt hajlandó verekedésük okát elárulni. Néhány óra múlva meghalt és ekkor a rendőrség Villon felkutatására indult. A költő eközben már megszökött Párizsból. Egy ideig Bourg-la-Reineben rejtőzött. Állítólag a Port-Royal kolostor hírhedt papnőjénél, Huguetta du Hamelnél lakott, ki esténként álruhában szökött ki a aklastromból és a bort és a férfiakat sem vetette meg. ( Az apátnő kora egyik leghíresebb asszonya volt; befolyásos rokonai még a bíboros ellenében is megvédték és csak 1470-ben ítélték el, egyházi pénzek eltulajdonítása miatt. )

1456-ban Villon kegyelmet kapott és visszatért Párizsba. Valószínűleg ekkortájt csatlakozott a La Coquille nevű rablóbandához és, bár még csak huszonötödik születésnapjához közeledett, fekete és sovány volt, mint a kéményseprő keféje. Alig néhány hete lehetett a fővárosban, mikor résztvett a Collége de Navarre kirablásában. Egy borbély elárulta cimboráit és a coquillardok nagy részét olajba főzték, vagy a montfauconi bitóra akasztották. Villonnak újra menekülnie kellett.

Először Dijonba ment. Majd, mikor itt is meleg lett a lába alatt a talaj, Orleans felé indult. Útküzban ellátogatott Bloisba, ahol Franciaország csalogánya, Károly orleansi herceg lakott, finom és előkelő öregúr, ki szívesen látta udvaránál a művészeket. De Villon itt sem maradt sokáig. Bourgesbe ment és rövidesen - előttünk ismeretlen, de főbenjáró bűn miatt - innen is menekülnie kellett. Moulinsban egy másik dilettáns költő: Jehan de Bourbon herceg vendége volt. Ezután egy időre nyoma veszett. 1460 nyarán már az orleansi börtönben ült és kivégzését várta. Julius 17-én csoda történt. Károly herceg két éves lányával tartománya székhelyére érkezett és ebből az alkalomból Villon is kegyelmet kapott. Egy évvel lésőbb már Meungben, a püspöki tömlöcben raboskodott. Állítólag egy templom kifosztásával vádolták, amiért akkoriban halál járt. Villon életét újabb csoda mentette meg. VII. Károly meghalt és fia, XI. Lajos átvonult Meungön és kegyelmet adott a foglyoknak.

A börtönben borzalmasan megkínozhatták, mert verseiben a legválogatottabb átkokat szórta Thibault D'Aussigny püspökre. Egyes források szerint Villon nem templomi kelyheket lopott, hanem a püspök unokahúgát csábította el - lehetséges azonban, hogy mindakét feltevés megfelel a valóságnak. Annyi bizonyos, hogy Villon alig néhány hét múlva már a párizsi Cháteletben ült. Ezúttal, minden valüszínűség szerint ártatlanul. Mindezek ellenére halálra ítélték. Villon kegyelmi kérvényt nyújtott be a parlamenthez - versformában. A parlament megkegyelmezett néki ( ami a legnagyobb ritkaság a közápkori francia jog történetében ), de, tekintettel au vie mauvais du dit Villon, 1463. január 5-én tíz évre száműzte Párizsból.

Villon három nap múlva elhagyta Párizst. Ezután mindörökre nyoma veszett. Csak annyit tudunk róla, hogy utcai árus volt Rennesben és minden valószínűség szerint megfordult Európa többi országában is. Rabelais az angol király udvarába helyezi és ezzel kapcsolatban egy remek, de sajnos reprodukálhatatlan anekdótát beszél el róla ( IV.könyv, 67.fejezet ). Másutt a Gargantua egyik hőse, Episztémon, ki megjárta a poklot, azt is elmeséli, hogy odalenn rossz dolguk van a gazdagoknak és nagyuraknak: II. Gyula pápa pástétomot árul, Kleopatra kofa, Nerva császár kifutófiú; de Diogénesz bíborköpenyben ül és a szegény Villon aranyat csörget a zsebében és farba rúgja Xerxes királyt...

Haláláról nem tudunk semmit. annyi bizonyos, hogy Franciaország egyik legnagyobb költője nyomtalanul és szegényen pusztult el. Alig néhány évvel rá, hogy a könyvnyomtatás elterjedt, Levet kiadta Villon Testamentumát ( 1489 ), de ekkora Villon már minden bizonnyal halott volt. Művei 1542-ig több mint harminc kiadást értek és Clement Marot róla írta az első francia esszét. Aztán, kétszáz évre majdnem elfeledték. 1723-ban újra kiadták, majd 1742-ben és 1832-ben. Azóta egyedül Franciaországban több mint ötszáz kiadást ért. Minden kultúrnyelvre lefordították és különösen az utolsó húsz évben szinte felmérhetetlen hatást gyakorolt az európai költészetre.

Biográfiák százával jelentek meg Villonról. A legfontosabbak: Théophile Gautier: Les grotesques (Páris, 1832); S. Nagel: Villon (Berlin, 1876); Antoine Chapaux: Villon (Paris, 1859); Gaston Paris: Villon (Hachette, 1901); Marcel Schwob kitűnő könyve (Paris, Dumoulin, 1912); Louis Thuasne: Villon at Rabelais; Chapiro: Der arme Villon (Zsolnay Verlag, 1931) és végül Francis Carco érdekes Villon-regénye (Plon, 1926).


Végül a fordításról szeretnék néhány szót megjegyezni. Villon versei formailag éppoly nehezek, mint tartalmilag, tele vannak helyi és személyi vonatkozásokkal. Egyedül a Testamentum 50-60 oldal jegyzetet igényel; célzásai nehezen, néhol egyáltalán nem érthetőek. Az volt a célom, hogy a nagyközönség számára is érthető Villon-fordítást adjak, mely híven reprezentálja a XV. század és Villon szellemét. Hogy Villont érthetővé tegyem, rüvídítettem és megtoldottam, egzerűsítettem és komplikáltam, ahol ezt szükségesnek, vagy helyesnek találtam. Villon zsiványnyelvét, jobb híján, a korszerű argóval pótoltam. A magyar fülnek - balladánál - igen disszonáns francia stanza helyett versenként más és más formát választottam. Semmilyen anakronizmustól, semmilyen szabadságtól nem ilyedtem meg és amennyire lehetséges, még a Villon-verseknél is jobb verseket igyekeztem adni. Munkámnál Babits Mihály, Wilde- vagy Tennyson-fordításaira gondoltam, melyeket a szerző csak szerénységből nevez Wilde, illetve Tennyson verseinek. E kötetben három nem autentikus Villon-verset, esztétikai és nem filológiai okokból, felvettem a többiek közé. Ez a három vers (Lovise, A brabanti borbély, Szerelmes ballada) a híres Jardin de Plaisance-ból való, egy 1480 körül készült versgyűjteményből, melyet Vérard adott ki Párizsban, 1501 táján. Ez az antológia névtelenül hozta Villon és követőinek költeményeit és Brecht, Ammer és Paul Zech - kik egyébként fordításomnál nagy hasznomra voltak - szintén felvették a Jardin de Plaisance verseit német Villon-átköltéseik közé. Példájukat én is követtem. Néhány balladának viszont nincs eredetije, így például a Haláltánc-balladának. A filológia sohasem fogja eldönteni, hogy a Jardin de Plaisance melyik versét írta Villon; és egyébként is az volt a célom, hogy a költőben egy kor szellemiségét tolmácsoljam. A humanizmus, a könyvnyomtatás és az ébredő szabadság korának szelleme volt ez és talán nem érthetetlen, hogy e szellem napjainkban is szíves fogadtatásra talál, hiszen, mint Heine mondja:

Budapest, 1937


Vissza a  honlapra